Behunyod a szemed, és érzed a rád zúduló vízcseppek súlyát. Egyenként is, és tömegként is. Érzed, ahogy a csupasz bőrödre hullnak, érzed azt is, ha közben valami másba ütköznek: a falba, vagy a hajadba, és akkor kicsik és tűszerűk, vagy nagyobbak és folyamszerűbbek. Érzed, hogyha sérülésre esnek: ha felsértett bőr, a fájdalom kesernyés és csípő, szúró, ha zúzódás, mélyebbre ható, tompa.
Érzed a belélegzett levegő páráját, érzed a talpad alatt a zuhanytálca csúszásgátló kitüremkedéseit. Ahogy elzárod a melegvíz csapját, érzed a fémet az ujjaid alatt, érzed, hogy a bőröd az ujjpercek végén fonnyadt az ázástól. Érzed, ahogy a hidegvíz végigvágtázik a porcikáidon, előbb lemosva a meleg vizet kellemesen langyos, aztán hűvös, hideg, és egyre hidegebb. Mohón iszod be a hűlő levegőt, olykor a vízből is szürcsölve. Gyorsul a lélegzeted, érzed az erekben dübörgő vér áramlását, hallod a gondolataidat visszaverődni a fürdőszoba faláról, pedig meg sem szólaltál. Érzed magad körül a valóságot, minden részletét, érted saját magad. Része vagy az egésznek, a nagy homogén világnak egy, a többibe átfolyó pillanata.

Aztán kinyitod a szemed.
Látod a csempék közt a penészedő fúgát. Látod a csapon a vízkövet. Látod a rongyolódó, undorító kilépőt. Látod önmagad, látod a helységet. Látod az elhomályosított ablakon beszűrődő gyenge fényt, a csempéken lefolyó vizet. Leemeled az akasztóról a törölközőt, magad köré tekered, mert csak nem mehetsz végig a lakáson meztelenül, annak ellenére, hogy senki sincs ott rajtad kívül, és nem is lesz. Megteszel mindent, ami nem ösztönszerű, látod a világot, és része leszel egy kirakósnak, egy leszel  a sok, mesterségesen összeillesztett darab közül.

Boldog Valentin-napot azoknak, akiket érint ez az egész.

Luca